Ott pihensz, ahol már nem fáj semmi,
S nyugalmadat nem zavarja senki.
Életed elszállt, mint a virágillat,
De emléked ragyog, mint a fényes csillag.
Lelked, mint a fehér galamb, csendesen messzire szállt.
Hiába keresünk, könnyes szemünk már többé nem talál.
De tudjuk, hogy a csillagok közt a legfényesebb te vagy,
Utat mutatsz, mert szívünkben örökké itt maradsz.
Emléke él és élni fog, míg az
Én szívem e földön dobog.
Őzöm a képét, a mosolyát,
a hangját, s minden gesztusát.
mely bennem él, mind a mai napig.
Őrzöm, a felém közvetített gondolatait,
a nekem elsuttogott szavait.
'Köszönjük hogy éltél és minket szerettél,
Nem hagytál itt minket, csak álmodni mentél.
Szívünkben itt él emléked örökre,
ha látni akarunk, felnézünk az égre.
Csillagok útján utazol tovább,
Ott várj ránk, ha a mi időnk is lejár.'
'Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél,
nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél.
Egy reményünk van, mi éltet és vezet,
hogy egyszer majd találkozunk veled.'
Akinek nincs már közöttünk az Édesanyja,
Nyugodt lehet, mert fentről vigyáz Rája.
Állandóan figyeli, óvja lépteit,
Kezét soha el nem engedi.
Nem látjuk, csak érezzük a jelenlétét,
Angyali, simogató érintését.
Pontosan tudja, mi a gond a bánat,
Jó életet kíván, lányának, fiának.
Az angyalok is vigyáznak Rája.
nézem megsárgult fényképedet,
szememből lassan könny pereg.
Elmesélem mostani életemet,
Érzem, hogy szemeddel figyelsz,
a tujafán megrezzen az ág,
szél játszik,vagy te üzensz, Édesanyám?
A távolból is lenézel rám,
próbálod mutatni a helyes irányt.
Sokszor hallom intő hangodat:
'ugyan már, végre szedd össze magad!'
Csendes eső ha szemerkél,
fájdalmad suttogja fülembe a szél.
Ne szomorkodj, drága jó Anyám,
nem felejtlek, emlékezem,gondolok Rád!
Szegény édesanyád áldott sírhalmára
Leborulsz csöndesen, csüggedten, szomorú
S most látom mit tesz az:
Árván leborulni egy kicsi halomra,
Mely szemeink elől az eget, a földet
Tudva hogy alatta édes jó anyánk van!
S hogy lelkünk sikolya, mely őt visszakéri,
Mily kínos, mily fájó, egyedül maradni,
S hogy a szív ily búban nem igaztalan, ha
Életed forrása szereteted napja!
Lehullott a kéz, mely könnyedet törülte,
Még egyszer dobogta nevedet, s megállott,
Jéghideg lett ajka, az a kedves ajk, mely
Meleg öleléssel... Hasztalan! Nem ébred,
Nem látja vergődő szívednek könnyeit,
Szelleme, lelke él, azt el nem temetted.
Halk éjen kibontja ragyogó szárnyait,
Erénye jósága minden gondolatja...
Ó az édesanya meghal, de gyermekét
Őrködve ragyog rád két szeme sugára;
S ki fölött ily áldó szemek őrködnek, az
Endrődi Sándor
'Fiam, a halottért ontsad könnyeidet, énekeld el a siratóéneket; ahogy az jár neki, temesd el tetemét, és ne rejtőzz el, amikor temetik. Sírj keservesen, jajgass fájdalmadban, és tartsd meg érte a gyászt, ahogy megilleti, egy napig, kettőig, nehogy megszóljanak.
Aztán hagyd fájdalmadat, s keress vigasztalást, mert a szomorúság a halálhoz vezet, és a kedvetlenség megtöri az erőt. A temetés után vesd le a fájdalmat, mert örökös gyászban nem lehet élni. Ne engedd át szíved a szomorúságnak, utasítsd el, s gondolj a saját végedre. Ne felejtsd el soha: nincsen visszatérés.
Mit használnál neki? Magadnak meg ártasz. Gondold meg: 'Ami az én sorsom, az lesz a tied is, tegnap rám, ma rád kerül a sor.' Ha pihen a halott, pihenjen emléke, vigasztalódj meg, ha már elszállt a lelke.'
Sirák fia könyve 38. fejezet 16-23.
VÉGSŐ BÚCSÚ
'Köszönjük hogy éltél és minket szerettél,
Nem hagytál itt minket, csak álmodni mentél.
Szívünkben itt él emléked örökre,
ha látni akarunk, felnézünk az égre.
Csillagok útján utazol tovább,
Ott várj ránk, ha a mi időnk is lejár.'
Forrás ~ Internet
